Csizmazia
Magánalapítvány

Csizmazia tábor 2017
Domaszék - Feketeszéli tanya

Lajtár Lili

Nagyon izgatottan vártam ezt a pályázaton nyert tábort, hiszen új hely volt, ismeretlen emberekkel. Az első napon rögtön megismerkedtem néhányukkal, nagyon kedvesen viselkedtek velem. Azután végigjártuk a tanyát. Tetszett, hogy elég nyugodt, csendes hely, az autók helyett a madarak csiripelését lehetett hallani. Késő délután az is idilli volt, amikor a lenyugvó nap meleg fényei átszűrődtek a fák lombjai közt.

Kicsit se unatkoztunk, mivel kalandpálya is található itt, mellette pedig egy trambulin, jót szórakoztunk. A kedvencem mégis a lovaglás volt, nagyon szeretem a lovakat, jókora területen lovagolhattunk.

Ha már elfáradtunk, jött a kedvenc nutellás kenyér mindenki örömére. Egyébként mind az öt napon nagyon finom ételeket ehettünk. De mi is készítettünk palacsintát gyümölcslekvárral megkenve, mit ne mondjak, nagyon ízletes lett, az enyém ráadásul szépen is nézett ki.

A konditeremben lehetett erősíteni is, persze csak, aki akart. Mivel én szeretek íjászkodni is, boldog voltam, hogy itt is lehetett! Minden délelőtt tanultunk játékosan angolul, miután befejeződött, a szabadidőnkben ettünk barackot a fákról. Délután kézműves foglalkozásokat is tartottak, ami a hagyományőrzés jegyében zajlott.

Végül esti kikapcsolódásként filmet néztünk. Természetesen wifin internet elérhetőség is rendelkezésre áll, már akinek hiányozna a virtuális világ.

Összességében, szerintem izgalmas öt napot töltöttem el ebben a táborban és több hozzám hasonló gondolkodású baráttal is gazdagabb lettem.

Csizmazia tábor 2016
Gyula-Városerdő erdei iskola

Lugosi Csenge Anna, Zalaszántó

Hétfőn érkeztünk az erdei iskolába mi, azok a szerencsés diákok, akik a Csizmazia Alapítvány által meghirdetett természetismereti pályázatra írt dolgozatainkkal helyezést értünk el, és ötnapos táborozást nyertünk.

Szállásunkat gyönyörű, szinte vadregényes erdei környezet ölelte körbe, nem messze tőle futott a Fekete-Körös vize. Minden nap izgalmas túrákon vettünk részt.

Első kirándulásunk az ismerkedés után, délután vette kezdetét, nagy tudással rendelkező vezetőkkel az élén. Azt hittük, hogy első utunk a tábor területének gyors körüljárásáról fog szólni, ezért – elfelejtve a szúnyogriasztót és hosszú nadrágot – bőséges táplálékul szolgáltunk a szúnyogoknak. A kirándulás hosszabbra nyúlt a vártnál, már akkor megismerhettük új környezetünk növényeit, mint a ligeti seprencét, a kontyvirágot, vagy a farkasalmát. A fák törzsén, a földhöz közel növő zuzmók indikátorként jelezték a levegő tisztaságát.

A növénytani ismeretek mellett néprajzi és geológiai tudásunkat is bővíthettük. Vacsora után összegyűltünk és a magunkkal hozott társasokkal, kártyákkal kiválóan szórakoztunk. Ezt megszakítva éjszakai túrára hívtak bennünket.

Meglepetésünkre, elemlámpáinkra nem volt szükség: minden mesterséges fény nélkül indultunk a bozótnak. Csak a sötét fák lombjai között átszűrődő hold és csillagok fénye jutott el hozzánk, ezért jobban kellett támaszkodnunk más érzékszerveinkre. Csendben haladtunk, idővel szemünk is megszokta a sötétet, amennyire lehetett. Ahogy fák elfogytak, fölénk borult a tiszta égbolt, a ragyogó csillagképeket tanulmányoztuk, majd kettesével rövid bátorságpróbára indultunk. A töltésre felkapaszkodva dámvadak nyílt terepen legelésző csoportját észlelhettük, noha leginkább csak mozgásukat láttuk.

A visszaúton helyenként olyan sötét volt, hogy egymásba kapaszkodva mentünk előre, nem láthattuk magunk előtt a megbotlásra alkalmas tereptárgyakat. Tizenegy óra körül értünk az erdei iskolához.

Másnap 8 kilométeres túrára indultunk, melynek során számos ismerős és ismeretlen, őshonos és behurcolt növénnyel találkoztunk, de a rovarok szerelmeseinek méretes, ép szarvasbogár vázakat nyílt alkalmuk gyűjteni, illetve különböző hangyákat, és egy nagy hőscincért is megfigyelhettünk, időnként felbőszült darazsak miatt kényszerültünk megszaporázni lépteinket. A meleget csak a nyílt területeken éreztük, az árnyas lombok hűsülést nyújtottak. Koros és fiatal fákból álló erdőrészeket jártunk be, közben hallhattunk az erdészek, vadászok munkájáról, körülálltunk vadetetőket, lábnyomokat tanulmányoztunk, meglátogattunk egy kisebb tavat, gyakoroltuk az iránytűs-térképes tájékozódást, fekete, agyagos földből földmodellt készítettünk, egy ér mentén haladva indultunk vissza. Alkalmunk nyílt nappali fényben is megfigyelni néhány dámszarvast. Nadrágunkra pókhálót, a többféle riasztó ellenére karunkra, lábunkra újabb szúnyogcsípéseket gyűjtöttünk.

Miután kipihentük magunkat és megemésztettük az új ismereteket az ebéddel együtt, mikroszkóp alatt tanulmányoztuk a kirándulás során gyűjtött növényeket, rovarokat. Az előzetes megegyezések alapján az ügyeletes háromfős csapat találta ki az esti játékos programot, emellett meghallgattunk egy novellát Csizmazia Györgytől. A nap zárásaként vadpörkölttel kedveskedtek nekünk, volt, aki először ízlelhetett meg ilyen jellegű ételt.

A szerda délelőttöt Gyulán töltöttük. Először a Dürer Nyomdába látogattunk el, ahová kívülállóként talán sosem juthattunk volna be, így azonban megismerhettük a modern nyomtatás titkait. Ezután Puskás Lajos bácsi sokrétű tájékozottságát bizonyította a Gyulavári Kastély kiállításán, nemcsak erdei környezetben nagy tudású, de részletes néprajzi és történelmi előadással vezetett végig bennünket a termeken. Csak ebédelni mentünk vissza szállásunkra, majd a gyulai várban folytattuk. Végigmentünk a régi korok eszközeit bemutató helyiségeken, megnéztünk egy működő kovácsműhelyt, megismerkedtünk a vár izgalmas történelmével, csodáltuk a kilátást a toronyból.

Persze mind itt, mind a túrák során folytatódott az ismerkedés, és noha társainkkal már az első percekben összebarátkoztunk közös vonásunk, a természet szeretete miatt, egyre többet tudtuk meg egymásról és sokat nevettünk.

Az idilli város szökőkutas utcáin haladva betértünk egy ortodox templomba, ahol Lajos bácsi vallási téren gyarapította ismereteinket, illetve fagylaltoztunk és sütiztünk a csaknem százötven éves „Százéves Cukrászdában” is.

Csütörtökön azt hittük, az eső nemcsak a hajnali vadlest mossa el, de a mai kirándulásoknak is befellegzett, de reggeli után ismét sütött a nap. Szomorúan nézegettük vékony, nyárias sportcipőinket, mikor Lajos bácsi nagy örömünkre gumicsizmákat osztott ki. Úgy látszik, az erdei iskola mindenre felkészült. Célunk a kis mocsár volt, ahol nagy hasznát vettük kölcsön kapott lábbelijeinknek a bokáig érő, hideg, sáros vízben. A csizmában a vízben járkálás néhányaknak élvezetes újdonságnak bizonyult. A kákán nem csomót kerestünk, a tréfáskedvűek kötöttek rá, közötte és a sás között figyeltünk meg vízisiklókat és unkákat, változatos vízi növényeket.

Utána különféle mezei lágyszárúakat gyűjtöttünk. Túravezetőink rávilágítottak, hogy mennyire nem lehet unatkozni a réten, megmutattak néhány játékot a növényekkel, akik nem ismerték a pásztortáskából csörgőkészítés technikáját, nagy örömmel sajátították el. Délután Betti nénivel gyakoroltunk a pénteki terepfutásra, a két csapat elrejtette saját zászlóját, helyét bejelölte a térképen, aztán térképet cserélve mentek megkeresni a másik csapat zászlóját. Az időközben ránk zúduló hideg eső ellenére is jól szórakoztunk. A ma esti közös játék elmaradt, helyette elmeséltük Marika néninek és Márti néninek, hogy mi tetszett legjobban a táborban, hiszen ez volt az utolsó együtt töltött esténk. Később még szokás szerint kártyáztunk és társasoztunk szobáinkban.

Az utolsó nap hajnalán bepótoltuk a vadlest, újabb dámvadak láthattunk. A tábort hosszas búcsúzás után én hagytam el elsőnek, mert én laktam a legtávolabb, a Balaton mellett, a többiek még részt vehettek a nagy terepfutó versenyen, majd egyenként, lassan ők is haza indultak. Nagyon örülök, hogy a sok ismeret és élmény mellett hasonló érdeklődési körű és korú barátokat szereztem. Ez talán egy hosszabb barátság kezdete. A vasútállomáson állva még egy utolsó ajándékot kaptam Gyulától, a síneken dámszarvasok soroztak át előttünk.

Köszönöm a Csizmazia Alapítványnak és az Erdei Iskolának a lehetőséget, hogy részt vehettem ebben a táborban, mely az eddigi nyári szünet egyik legszebb élménye volt számomra.

Tornóczky Márton

Én, mint az első „Csizmaziás” generációk egyik tagja próbálkozom megfogalmazni, hogy mit is jelentettek számomra a Csizmazia Közhasznú Magánalapítvány által kiírt pályázatok. Röviden pont azt, ami hosszú évek óta a pályázati kiírásban szerepel a pályázat céljának megjelölésekor.

Segített a természeti környezetünk megismerésében és megértésében.

Valójában azonban sokkal többet jelentett. Elsősorban fogékonnyá váltam az engem körülvevő környezet iránt. Felfedeztem, megismertem értékeit és büszke voltam rájuk. Észrevettem azokat a környezetvédelmi problémákat, melyek mellett sokszor elmegyünk.

Azután évről-évre megtanultam a módszertanát egy ilyen „tudományos” dolgozat elkészítésének. Anyaggyűjtés, megfigyelés, tapasztalatok lejegyzése, rendszerezése, illusztrálása. Először még sok segítséget igényeltem, később már csak kevés irányítással önállóan dolgoztam, ma meg már, ha tehetem, én segítek az ifjú természetbúvároknak.

A kezdetleges első próbálkozásokat siker koronázta. Motivációt jelentett, hogy általam nagyra becsült bírálók értékekre leltek írásaimban. Minden évben izgalommal vártam a kiírás időpontját, hogy a témák között találok-e általam kivitelezhetőt. És nyertem, sokszor nyertem! És az öcsém is és a húgom is!

Számomra a legemlékezetesebb ajándék egy album, melynek a címe: Fellegek vándorai és egy cd „Szelídvízország”.

Utoljára említem a jutalomtáborozásokat. Olyan helyekre mehettem el, ahova nem jutottam volna el. Olyan EMBEREKKEL ismerkedhettem meg, akik életre szóló élményeket köszönhetek. Természetfotós, biológus, természetőr, vadász, pedagógus … Tőlük nem „csak” a természetről tanulhattam.

Felnőve és más szemszögből is látva a Csizmazia Alapítványt, olyan érzés, mintha a pályázók, bírálók, az alapítvány segítői egy közösség lenne. Még, ha kinőttem mára minden korosztályt és nem vagyunk napi kapcsolatban, örülök, hogy „Csizmaziás” lehettem!

Juhász Erika

A Csizmazia Alapítvány pályázata egy olyan megmérettetés, mely nem csak a tanórákon elsajátítható tudás, hanem a diákok saját, természettel kapcsolatos élményeinek, kreativitásának bemutatását is szolgálja. Általános iskolásként és középiskolásként több alkalommal szerepeltem a díjazottak között.

Pályamunkáimban főképp lakóhelyem környékének állat­ és növényvilágát vizsgáltam. Terepi megfigyeléseim leírását korosztályomnak megfelelően értékelték. A legszebb jutalom a városerdei táborozás volt. Városerdő szülővárosomtól, Gyulától 5 km­re található, ezért már gyerekkoromban jól ismertem az ottani élővilágot. A tábor vezetőitől azonban rengeteg új ismeretet kaptam mind az erdő történetével, mind a benne fellelhető életközösségekkel kapcsolatban.

Kedves emlékként maradtak meg bennem a közös barangolások, a dámvadles, de főképp a többi táborozó, az, hogy olyan emberek között lehettem, akikkel jól éreztem magamat, és akik hozzám hasonló módon szeretik tölteni a szabadidejüket. A madárvilágról szóló könyvek, filmek és a családi környezetem mellett nyári élményeim is motiváló erővel bírtak: az ökológia kezdett tanulmányaim egyik legfontosabb irányává válni.

Amikor a tábor ismételten Gyulán került megrendezésre, már gimnáziumba jártam, ám rövid időre kilátogattam az Erdei Iskolába. A szervezők ezúttal is remek programokat találtak ki, például egy biztonságos útvonalon besétáltunk a Fekete­Körös nádrengetegébe, amit a válogatott, természetkedvelő gyerekcsapat láthatóan nagyon élvezett.

Ma a Szegedi Tudományegyetemen hallgatok biológiát. Egyetemistaként kikerültem a pályázói körből, de az alapítványi programokra jó érzéssel gondolok vissza, és valamennyi iskoláskorú érdeklődőnek szeretettel ajánlom a nevezést.